MA láttam egy filmet. Furcsa módon nem azt a hatást váltotta ki belőlem amit vártam. Alapvetően ez egy vígjáték. Magyarosan szólva egy "tragikomikum". Igazi iróniával, és cinizmussal meghintett kis alkotás. Afféle hazai humor... Aki szereti ezt a fajtát, annak ez alapmű. Így nekem is az. Régóta meg akartam nézni...

A film jó. Nem hálivúúúdi csoda. Hanem amolyan hazai sós-kesernyés, édes-savanyú alkotás. Saját szerencsétlenségünket látjuk a vásznon. Magunkból egy darabot. Egy sejtelmes érzést... "én is ilyen vagyok néha"...

Tele van a fent említett sajátos humorral. Jókat lehet nevetni, miközben szívünk mélyén mélyen egyetérzünk a főhős(ökk)el.

Ami engem mérhetetlenül elszomorított, az egy olyan szála a filmnek amit talán nem mindenki talál meg elsőre. Tudnivaló, hogy főhősünkkel soha sem történt igazán nagy dolog. Élete kopár sivárságban dermedt mozdulatlanra az elmúlt időkben, részekben. És ez neki így jó is volt. Az a fajta akinek a változás "fáj". A "tutira játszik". :) Szereti a megszokott és főleg ismert közegét. A sajátos "miliőt". :)

Mind szeretjük a biztonságot. Ezzel nincs is baj. Megnyugtató érzés, ha tudjuk mi fog történni holnap, és az után. De főhősünk is eljut oda, ahová előbb utóbb minden más "safety" is. Valami változik...

Sok minden lehet a kiváltó ok. Eleged lesz. "Revelációd" lesz. Mást akarsz már. Máshogy akarod már. Már NEM akarod tudni mi lesz holnap... Vagy csak azt akarod tudni, hogy nem az lesz, ami tegnap... A változás oka zinte lényegtelen. Az élet sója ugyanis maga a tény, hogy semmi nem állandó. Minden változik. Bennünk is. Így a gondolataink is, és az érzéseink is. Főhősünk is besokall egy pillanatban, és bármi áron szabadulni akar rég megszokott közegéből. Mást akar... Fogalma sincs mit. De mást...

A kimozdulás a megszokott közegből autómatikusan vonza magával a tényt, hogy MÁS fog vele történni, mint ami eddig. És amint elkezd mást csinálni mint eddig... minden másképp törénik mint eddig. Idő közben aztán hirtelen meglátja azt amit akar. Az én értelmezésemben mindegy, hogy ez egy ember, egy autó, vagyon, vagy egyéb... de hirtelen talál valamit, amire szívből és őszintén vágyik. Amiért mindenre képes lenne...

"voltál már börtönben?"

"nem, de holnaptól lehet hogy leszek..."

Semmi nem érdekli. A cél minden eszközt szentesít. Számomra igenis megindító, ez az őszinte rajongása. A tiszta vágya azért a valamiért.

Mivel a film igazán "magyar", így az események sem úgy alakulnak mint egy tengeren túli szuperprodukcióban. Főhősünkkel MINDEN megtörténik, csak az nem, amire vágyik, és ami után kapálózik. Mindent hátrahagyna azért a valamiért, még olyasmit is bevállal, amivel ő maga sem tud egyetérteni, annyira fontos neki a célja... és még ez sem elég...

Tulajdonképpen hiábavalóság a küzdelme. Szélmalomharc. Egy modernkori Don Quijote, és az ő álma... ami hirtelen testet ölt, és elhúzza a mézes madzagot...

A film végén, mikor már minden mindegy... megpróbál mindent... mindent félredob, hogy elérhesse amit akar... persze nem elég... alul marad, és újra magávalragadja az a "biztonság" amitől menekült.

Valahogy nagyon megérintett, hogy főhősünk minden erőfeszítése ellenére sem kaphatja meg azt amire vágyik. Ellenben viszont mindent megkap amire NEM vágyik...

Egy kedves barátom azt mondta annó, hogy "amiről lemondunk azt megkapjuk, amiért ragaszkodunk azt elveszítjük"...

Amióta hazaértem gondolkodom ezen. Már párszor én is észrevettem, hogy ez néha bizony működhet... De most úgy gondolom, hogy erre sincs egyetemes törvény. Ez sem igaz minden esetben. Gondoljunk csak bele...

HA akarsz egy új autót, akkor nekiállsz keményen spórolni, takarékoskodni, extra melókat vállalsz, és előbb utóbb megveszed a kocsit. Vágytál rá. Tettél érte. Elérted a célod. Megvan a kocsi. Lássuk be őszintén, keveseknek adatik meg, hogy csak úgy bármi is az ölükbe hulljon... A világi értékekkel ez nagyrészt szerintem így van. Bizony tenni kell érte kő keményen. ÉS akkor előbb utóbb menni fog...

Fenti bölcsesség realizálódását inkább a klasszikus (vagy ha úgy tetszik: örök) értékeknél látom megvalósulni. Ahol mondjuk ki szinte mindegy, hogy mit teszel vagy nem... megtörténnek. Vagy nem. Ahogy épp a sors hozza. Ezek a leosztott lapok amikkel kezdenünk kell valamit. Nem igazán van lehetőségünk dönteni, hogy "lemondunk-e róla, vagy küzdünk érte". Azt hiszem így is van rendjén. Nem dönthetünk mindenről. Szép is lenne... :)

Az ellentmondás szomorított el. hogy a sors iróniájából főhősünk szó szerint MINDENT megkapott. Mindent amire ember vágyhat. Vagyont, nőket, bűntetlenséget, kalandot... mindent... csak azt nem amire vágyott. Mindezt azonnal félredobta volna azért az egyért... de nem. AZT nem. minden mást (ami kurvára nem kell neki) megkap...

Talán csak a pillanatnyilag részben fent álló párhuzam szomorított el, amit a mondandó, és magam helyzetében felfedeztem. Talán csak az sorsszerű igazság, talán a magyar irónia, és cinizmus (amit amúgy nagyon szeretek).

De talán az egyetlen ember vagyok az ismerőseim közül, akit elszomorított a film. Mély gondolkodóba estem tőle... Olyannyira rányomta bélyegét a gondolat a filmre, hogy nem is tudtam úgy nevetni a poénokon ahogy "terveztem", hogy nevetek majd rajtuk...

Furcsa kesernyés íz maradt a számban... Egy darabig gondolkodni fogok még ezen az ellentmondáson...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.