Vágyni arra, amim már van...
2010.08.11. 22:22
Ezt egy számomra kedves személy mondta még tavaly ősszel. De a mai napig nem teljesen értem, hogy is lehet ez egy pozitív gondolat. Ma azonban azt hiszem, megértettem egy részét…
Ez az év úgy látszik erről fog szólni. Meg kell tanulnom vágyni arra, amim van. Az ember mindig újabb és újabb „dologra” vágyik. Bármi is legyen az… Az elégedettség csak egy kis ideig tart. Aztán felváltja az üresség.
Alapvetően csak kevés dolgot birtoklunk igazán, a szó klasszikus értelmében. Csak vannak. De ritkán érezhetjük, hogy az a mienk. Eddigi tapasztalataim szerint ez akkor lehetséges, ha:
1. Én magam csináltam azt a valamit, én teremtettem.Ezért vágyok mindig újabb rendezvényre, ezért szeretem a munkámat. Ezért szeretem önkezűleg megcsinálni a dolgaimat, bútoraimat.
2. Ha az a „valami” is ragaszkodik hozzám. Itt értelem szerűen már nem élettelen tárgyakról van szó. Már jóval kényesebb az egyensúly. És ritkább is…
Ebből kiderül, hogy csak azt tudom értékelni igazán, amiért MEGDOLGOZTAM! Hiszen legyen az egy új bútor, vagy rendezvény, vagy barátság, bizony kő keményen bele kell tenni a munkát, energiát. Sajnos így sem lehetünk biztosak abban, hogy megtérül a befektetett energia. Néha bizony 20 év után is nagyot csalódunk… Ez arra kell, hogy ráébresszen, hogy egyeseknek milyen keveset ér az, ami nekem felbecsülhetetlen. Az ilyen veszteséget nagyon nehéz lenyelni, elfogadni. Megérteni pedig határos a lehetetlennel… De ahogy a tábornok mondaná:
„Mások véleménye, még ha botorság is, tiszteletet parancsol.
Tőlem pedig mi sem áll távolabb, mint hogy megsértsem az illemet.”
Ergo itt is csak egyet tehetek. Alaposan mérlegelem a történteket, meghozom a szükséges döntéseket, leszűröm a tapasztalatot, majd tovább lépek. Ennyi… Már fáradt vagyok ahhoz, hogy bárkit is győzködjek… Ha valaki úgy dönt, hogy 20 perc öröm többet ér 20 év barátságnál, akkor ott már alapvetően komoly bajok vannak… Hálás lehetek, hogy ez a tény most NEKEM fáj, mert így az én lelkiismeretem tiszta. Nincs olyan ismerősöm, aki ezzel egyet értene. (sőt, mindet felháborítja a gondolat is)
Illetve hazudok. Már van 1. Éppen ezért, ő már csak az ismerősöm... „egy arc az iwiw-en” ennyi…
A gondolkodással töltött idő azonban rá kellett ébresszen még valamire. Hálásnak lenni azoknak, akik ILYENKOR is mellettem vannak. Akiknek kifejezetten rosszul esik, hogy rosszul vagyok. Akik tenni akarnak értem. Energiát, időt, fáradtságot nem sajnálva istápolnak. Elviselik, hogy goromba és durva vagyok, mint egy smirgli. Mert úgy gondolják, hogy én megérem a fáradozásaikat. Ez a gondolat önmagában is megtisztelő. Nincsenek sokan… De az igaz barátot nem kilóra mérik! (aki azt mondja, hogy neki SOK barátja van, az vagy hazudik, vagy fogalma nincs, hogy miről beszél, és még rohadt nagy pofonokat fog kapni az élettől)
Igaz barátból kevés van. Ezek azok az emberek, akiket beengedsz a „falon belülre”. Nekik minden bizalmat megadsz. Érdekel a véleményük, és őket is a tied. Ha mondanak, valamit akkor szentül hiszed, hogy az igaz, és úgy lesz, ahogy mondják. Mindegy miről van szó. Csak egy apróság, vagy fontos ígéret. Amit kimondanak, az onnantól szentírás. Soha nem bántanának azzal, amit tesznek, még akkor sem, ha ez nekik épp kényelmetlen. Ha bajban vagy, mindent félre tesznek, és segítenek mindennel, amijük csak van. Egyiküknek nagyon hálás voltam nem is olyan rég. Segített. Önzetlenül, és azonnal, mikor bajban voltam. Meglepett. Nagyra értékeltem. Nem vártam tőle. Talán épp ezért esett olyan jól. Ugyanakkor végérvényesen el kellett könyvelnem magamban, hogy a fontos dolgokban egyre inkább különbözünk. Lassan minden világi, és emberi témában, feláll a szőr a hátamon a véleményétől. (ami azért is nagy szó, mert nem szőrös a hátam) Legújabb döntésével pedig kirúgta az utolsó lábát is annak a pillérnek, ami a barátságunkat tartotta még… éppen hogy…
Legnagyobb sajnálatomra nem tudtam megértetni vele (személyes beszélgetés alatt sem), hogy mit kockáztat ezzel a döntéssel. Célja olyan lealacsonyító, és közönséges, hogy képtelen voltam felfogni, hogy teheti kockára az elmúlt 20 évet ezért.
FÜGGETLENÜL ATTÓL, hogy célját eléri-e vagy sem, a gondolata és az elhatározása már megalázó, sértő…
Ilyen esetekben mindig igyekszem nem csak a saját indulataimra hallgatni, hanem kikérni „pártatlan” szemlélők véleményét is. Mindenkit sokkolt a hír. El se akarták hinni. Ezek szerint nem csak nekem okozott csalódást az eset…
„ezzel csak magáról állít ki szegénységi bizonyítványt”
„ez undorító… nem is értem, hogy képzeli ezt”
„és mit mondott, mér teszi? Mer én SOSE tennék ilyet az ellenségemmel se”
Csak 1 ember volt, aki nevetett rajta. Ő valószínűleg ezen nem lepődött meg. Utólag valahogy már engem se lep meg… (ez furcsa) Igyekeznem kell mélyebbre látni az emberekben, illetve nem figyelmen kívül hagyni a figyelmeztető jeleket. Ha az előbbi talán nem is, de az utóbbi biztosan kivitelezhető
Azt vettem észre magamon, hogy hajlamos vagyok halogatni olyan döntéseket, amik a magánéletem néhány kényes (érzékeny) területét érintik. Ugyanezt a közéletben habozás nélkül megteszem, még akkor is, ha komoly károm keletkezik belőle. Mert tudom, hogy az a helyes döntés. Szembeszállok bárkivel… A magánéletben azonban nagyobb a kockázat, és a veszteség is, amit elszenvedhet az ember. Ugyanakkor azzal a kárral is számolni kell, amit a rossz helyzet fenntartása okoz… Nem kérdés, hogy hosszútávon gondolkodva mi a helyes lépés. Márpedig hogy másképp gondolkodjam a magánéletemben, mint „hosszútávon”! Ismét a rögösebb út a helyes…
Annyi változás van az elmúlt időkhöz képest, hogy most már megélem a problémát, igyekszem megérteni, leszűrni a tanulságokat, majd MEGHOZOM a szükséges döntéseket. (nem pedig hetekig évődök rajta)
Itt is rá kellett jönnöm, hogy a döntést már rég meghoztam. Sőt! Ő hozta meg helyettem… Én csak elfogadom a döntését, és a következményeit.
„A nagyobb veszteség úgyis őt éri ezzel…”
Minden ilyen esetnél, jobban, és jobban vágyom arra, amim már van. Jelen esetben arra a kevés, de IGAZI barátomra! Ilyenkor felértékelődnek, és még jobban elmélyülnek az igazi kapcsolatok gyökerei. Mint mondtam, ebből nincs sok. Hiszen kevesen értik meg az embert igazán. De a falon belülre SENKI MÁS nem jöhet. Aki pedig visszaél ezzel a „jutalommal” akár csak egyszer is… az magára vessen… mert Ő veszít többet.
„ONE WAY TICKET…”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
vukcica 2010.08.12. 18:21:41
Pillanat töredéke alatt rangsorolom a dolgokat és aztán már csak egy dolog marad, arról ami jelen pillanatban nincs. Érdekes, aköré csoportosul minden mi az mi nincs? Miért?
Mert jól esne egy hatalmas ölelés és köszönöm azt a három pontot, amit a leveledben kaptam. Más nem érti, annak tán nem is kell, de én tudom, ebben benne van minden törődés, amire szükségem lehet :)
És sokszor különböző helyzetekben mennyiszer hallottam már, hogy "mert nem érdemelt meg Téged!" Véleményem szerint a kapcsolat, mint olyan megannyi formája értékes dolog, de van aki képtelen a valódi értékeket észrevenni...
Nagypapa szerint, ha valaki fontos nekünk, arra odafigyelünk és ha azt látjuk rajta hogy neki valami fáj, vagy megbántottuk, az nekünk is rossz. Aki ezt nem veszi észre, annak nem vagy elég fontos. Akinek pedig nem vagy elég fontos az nem érdemli meg a törődésedet.
Ennyi.
