Rengeteg szempontból eltér ez a kaland a legutóbbi "greenhorn" nekifutástól. Igaz, most se volt róla fogalmam, hogy hova is megyek, és mi vár majd rám. Azonban azt tudtam, hogy ez a mászás egy klasszikus hótalpas hegymászás lesz, és nem sziklamászás.

"mit nekem zordon kárpátok..."

Ezzel a gondolattal pont le is tojtam, hogy konkrétan mire is vállalkozom.

4-en vágtunk neki az útnak, szombat hajnalban. 10 óra körül érkeztünk meg Semmering városba. Ez egy közkedvelt osztrák sí-település. Sokféle pálya várja a sportolókat. Az egészen kezdőktől (mint én), a halálvágyós profikig, mindenkinek van a tudásának megfelelő pálya.

A szombati napot a kikapcsolódásnak szántuk. Én pedig nem titkoltan a lista egyik utolsó tételének:

13. Síelni

No ez keményebb dió! Ahogy a Prágai út is, úgy ez is sajnos komoly pénzkérdés. De már fent van a listán. Így nincs kecmec. Elő kell teremteni rá a pénzt! És megtanulni síelni. Ugyanis még egyikünk se tud. :)

A "komoly pénzkérdés" valóban nem tréfa. De sokat lehet spórolni egy kis szervezéssel. Hála a barátoknak (és az ő barátaiknak) még a bérléssel se kellett vacakolni. Tökéletes sílécem, és bakancsom volt. Utólag is köszönet érte Zsófinak, és Párjának. Egyedül a síruhára mondtam azt előzőleg, hogy azt meg akarom venni. Egyrészt nincs igazi "télálló" kabátom - nadrágom, másrészt egy ilyen ruhát (jó esetben) csak egyszer kell megvenni. Ezért úgy gondoltam, hogy veszek egy síruhát, amit persze bármilyen más téli sportra is jól lehet használni, de akár utcai viseletnek is kitűnő, ha nagy a hideg.

Erre esett a választás:

Hozzáillő nadrág, kesztyű, sapka. Teljes hacuka. És nagy örömömre kitűnően vizsgázott.  Abban reménykedtem, hogy a zéró sítudásommal talán nem leszek olyan nevetséges, ha legalább jól nézek majd ki. :)

Ez bejött! Abszolút jól néztem ki... :)

Egészen addig, amíg neki nem rugaszkodtam az első siklásnak. Nem kértem segítséget, nem állt mellettem oktató, és mégcsak az utitársak se tudtak síelni. Senki nem mondta, hogyan is kell. Annyit tudtam róla, hogy "hasonló a korcsolyázáshoz", és láttam a tv-ben, hogy csinálják. Ez úgy látszik bőven elég is volt.

Haladókat megszégyenítő rutinnal csúszkáltam. Fordultam, fékeztem, irányítottam. Arra mentem amerre valóban akartam, úgy ahogy akartam. A közhely tehát tökéletesen igaz. Ha tudsz korcsolyázni, akkor síelni is... Sima ügy. Ennyi. Úgyhogy hivatalosan is teljesítettnek nyilvánítom a 13-as tételt. Síeltem. Nem is akárhogy... :)

Eltekintve a pokoli kíntól, amit a bal lábfejemben éreztem, a csizma lehúzása után, igazán üdítő nap volt. Ugyanis elszorította a lábfejemet nagyon. Használat közben nem éreztem, de utólag bizony mocskosul fájt, ahogy a hajszálerek küzdenek az életben maradásért.

Az árakról pár szót...

A síelés valóban nem a szegények sportja. A mai napig körüllengi valami "elitista" feeling, ez vitathatatlan. Hiszen nem olyan mint a foci, ahol veszel egy labdát, és rúgod. Az olcsó. Ez sajnos nem. A síeléshez az alábbiak kellenek:

- Léc

- Bot (ezt én nem használtam)

- Csizma

- Síruha, kiegészítőkkel

- Sisak, és egyéb protektorok

Ezek már egy vagyonba kerülnek. Azonban itthon napi pár száz forintért lehet bérelni ruhát, és napi pár ezer forintért felszerelést. Kint egyetlen napra 20-25 Euro (kb 7000 ft) a léc + csizma bérlése. Ez horror ár nekünk magyaroknak. Ennyi pénzért 3 napra komplett cuccot lehet bérelni itthon.

HA ezek megvannak akkor a helyszínen még a következők várnak ránk.

- Felvonó, pályabérlet. Ez minimum 20 Euro / nap, pályától, napszaktól, és helyszíntől függően. Én ezt sem használtam. Szépen sétáltam. Még jól is esett az a kis mászás. HA viszont több napra megy az ember, akkor már érdemes ezzel kalkulálni... Nem olcsó, de nem lehet napokig hegyet mászni síelés helyett.

- Biztosítás. Ezt NE blicceljük el. Potom 1800 forint, és szó szerint életet menthet.

- Szállás, élelmiszer, utazási költségek, stb. Ezek olcsóbbak lehetnek egy szervezett út keretében, és ma már mellécsapják gyakran a bérleteket is.

Tehát ha több napra megyünk síelni, akkor ITTHON béreljünk felszerelést, keressünk szervezett utakat, és kössünk BIZTOSÍTÁST. Így sem ez lesz a legolcsóbb sport amit kipróbálhatunk, de nagyon jó móka. :)

Nekem csak egy fél napom volt, hogy belekóstoljak ebbe, de biztos, hogy legközelebb már figyelek a jó lehetőségekre, és ha van "akciós" csomag akkor rácsapok.

A síelés után, mentünk a szállásra. Az ott jelenlévők biztos megértik, ha ezt a részt most átugrom. Egyszerűen csak annyit jegyeznék meg, hogy nagyon jót kártyáztunk, és nagyon finomat vacsoráztunk. Köszi Nelli! :) (Andrásnak meg jó utat, és sok sikert)

Hajnalban indultunk vissza hegyet mászni. 4-5 óra alvás után, egy 10 órás mászás várt ránk. Nekem még lövésem nem volt arról, hogy mi vár ránk, de azt tudtam, hogy inkább ott pusztulok, mint hogy feladjam.

Van egy nagy tévhit a hegymászással kapcsolatban. Azt mondják a hegy legyőzése a cél. Ez úgy ahogy van hülyeség. A hegymászó nem azért küzdi fel magát a hegyre, hogy "legyőzzön" egy földtani - geometriai alakzatot. Aki már mászott, az tudja... Azért megy fel, azért küzd, azért HARCOL, hogy legyőzze a legnagyobb ellenfelét. Aki azt meri mondani neki, hogy: "ehhez kevés vagy". "gyenge vagy". "nem fog sikerülni"... Azért mászik föl, hogy legyőzze ÖNMAGÁT. Azt az énét, aki az út felénél azt súgja a fülébe, hogy forduljon vissza, mert nagyon fáradt. Mert sokadszor esik el, mert fájnak az izmai...

Őt kell legyőzni minden alkalommal. Addig kell küzdeni ellene, amíg végleg el nem kussol, és át nem veszi helyét a "harci szellem", és el nem kezd ordítani mélyen a gyomrodban.

"csak ennyit tudsz, te hegy? ez minden? ezt nevezed te nehéznek? Egy semmi vagy. Egy kis domb. Négykézláb is megmászlak te nyamvadék!!! EGY SEMMI VAAAAGY!!!!"

Ebben a pillanatban átbillen a mérleg. A kimerültség fájdalma az, amiből új erőt merít az ember, és még nagyobb energiával lép följebb és följebb. Itt az a pont, ahol legyőzte magában a "rossz én-t". Felülkerekedik az "ember". A szó legnemesebb értelmében. Ilyenkor egyértelműnek tűnik, hogy mért nem haltunk még ki. Hogy mért törekszünk mindig újabb, szebb, nagyobb dolgokra. Minden gondunk semmivé foszlik, és valóban "nemes" érzés kerít hatalmába. Ez rendszerint a csúcs ELŐTT következik be. A csúcsra már ez az erő visz fel. ÉS ott megkapjuk a jutalmat...

De lássuk mi is történt pontosan.

Egy hangulatos kisvárosból indultunk. Erre a hegyre nyáron rendszeresen közlekedik egy fogaskerekű is, de ilyenkor télen eléggé kihalt. úgy 800 méterig nem volt nagyobb probléma, és viszonylag könnyen tudtunk haladni. Nem volt mély a hó, nem volt szükség a hótalpakra. Egyikünknek sérülés miatt fel kellett adni már az elején. Sajnos 3-an kellett tovább mennünk. Sérült társunk vissza kellett hogy forduljon... :( Aztán 800 méter fölött, egy kis menedékház után, már nem volt több lábnyom. Láthatóan heteh óta senki nem ment tovább. Dehát nehogymár ezért ne menjünk tovább. :) Én gondoltam leszek Rambo, és hótalp nélkül is megpróbálom. Mikor harmadszor is combközépig süppedtem a hóba, rájöttem, hogy Rambo csak a filmekben létezik, és a hótalp egy hasznos találmány. Felcsatoltam én is, és így csak térdig merültünk a hóban. :) Haladtunk előre rendületlenül.

Egy darabig tudtuk követni a fogaskerekű vonalát, de aztán az eltűnt egy alagútban, és a túra útvonala más úton haladt tovább. Innentől jött a neheze. Jóval meredekebb szögben helyenként jeges havon kellett feljebb kapaszkodnunk. Ha épp nem süllyedtünk térdig a hóba, akkor megcsúsztunk a jeges felületen. A hótalpban nem egyszerű alapból sem a gyaloglás. Van egy fura ritmusa amit fel kell venni, hogy haladj. Aztán ha mély a hó, akkor mindez 10x olyan nehéz lesz, hiszen minen lépésnél ki kell emelni a lábad.

Ahogy egyre feljebb jutottunk, egyre meredekebb lett a hegyoldal is. Visszasírtam az előző napi síelős enyhe emelkedőt. :) 5-10 méterenként kellett megállnunk szuszogni. Eszméletlen megerőltető ilyen hóban haladni felfelé.

Ahogy jutottunk egyre feljebb, úgy nőtt a hó magassága is. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer elbotlok egy madárfészekben, ami egy fenyúfa tetején van. ÉS ez nem túlzás...

A szélnek és a napsütésnek köszönhető furcsa összhatás miatt helyenként 10 méter hó volt, és voltak foltok, ahol semmi. Varázslatos volt a táj, és a látkép is. Messze magunk mögött hagytuk már a felhők vonalát. Itt különösen kék tud lenni az ég. A levegő metszően friss, és hűvös. A természet erőinek hatására egészen furcsa formákat vesz fel a hó. A felszíne újra és újra megolvad, és megfagy. Helyenként olyan mintha hullámozna. Máshol hatalmas falakat emel... Igazán gyönyörű dolgokat láttam...

A csúcsra érve már nem érzel fájdalmat. nincs benned semmi kétség, és rossz hagulat. Nincs negatív "hang". Csak TE vagy. Te egyedül. Aki itt van fent. Pedig pár órája még nem hitted el... Ezt se...

A csúcson megkapod a jutalmad. Átéled a győzelem nemes érzését, és minden eddig kóstolt italnál finomabbnak tűnik a termoszból folyó forró tea. Én nem szeretem a teát. De soha annál finomabbat még nem ittam! :) Szó szerint érzed, ahogy szétárad a vénáidban a meleg. Szinte csiklandozza a gyomrodat. Újra erő költözik az elfáradt végtagokba, és szinte bánod, hogy "csak" ilyen magas a hegy.

A győzelmi mármoron túl ott van a látvány is. Nyáron ide közlekedik fogaskerekű is. De állítom... Az utasok SOHA nem láthatják azt amit mi. Feljönnek. Beülnek a vendéglőbe egy forralt borra, fotózzák a kilátást, séteálnak egyet, aztán visszamennek. De nem győztek le semmit. Nem küzdöttek meg semmiért. És ami a lényeg... Nem látták azt ami a két végállomás között van!

"nem a cél számít... hanem az út amit odáig megteszel!"

Mi láttuk... :)

A kápolna mögött találtunk szélárnyékot is. Ott leültünk pár percre. Ettünk, ittunk, pihentünk. Még a DNS-ünket is ott hagytuk emlékbe. :) (bár végig szem előtt tartottuk az eszkimók első számú szabályát :) )

1830 méter környékén játunk. A csúcs még kb 300 méter lett volna. Oda egyedül kellett volna már mennem. Arról nem is beszélve, hogy még világosban le akartunk érni. 14:00 körül járt az idő. A csúcstámadással elment volna még kb 1.5 óra, amit már nem akartam megkockáztatni. Annyit még én is tudok a mászásról, hogy SOHA ne mássz egyedül, és MINDIG érj vissza világosban. Lehetnek kivételek, de a kockázatokat jobb elkerülni...

Elindultunk lefelé. Előre tartottam tőle, hogy olyan fájdalmas lesz lefelé jönni, mint legutóbb. De nem. :) A hó pont annyit tompít a lépéseken, hogy ne fájjon az ember térde és lábujja. Ugyanis ezek fájnak 20 méter után, ha szilárd talajon mész lefelé. Szinte már élvezetes volt lefelé jönni. Semmi különleges fájdalom. Helyenként még segg-csúzdázni is lehetett.

Lefelé csak egyszer álltam meg. Szerettem volna mihamarabb látni a sérült társunkat. Szerencsére könnyen elviselte az egyedül töltött időt. Aludt egy jót a kocsiban. :)

Szerettem volna a 800 méteren lévő menedékháznál levenni a hótalpat, de nem tudtam. Tökéletesen ráfagyott a bakancsomra. A szíjak merevre fagytak, így nem tudtam kicsatolni. Így egészen a hegy lábáig hótalppal jöttem, megállás nélkül. Nem jó ilyenkor megállni. Nehéz utána elindulni. Nagyon hamar leértem. Aztán a hegy lábánál már le kellett vennem valahogy a hótalpakat. Nagy harc volt. Valahogy ki tudtam bújni belőle, és már simán bakancsban gyalogoltam tovább. Kis bizonytalanság után megtaláltam a kocsit, és sérült utitársunkat is. A megnyugtató viszontlátás után. azonnali zoknicsere következett. (A használtat megsemmisítettük a paksi erőmű négyes reaktorában... menthetetlen volt.... :) )

Igazán kimerültem... Azt vettem észre, hogy már 10 perce ülök a kocsiban, mégis lihegek. Egy nagyon megeröltető kihívás volt ez. De a képek azt hiszem mindenki számára egyértelműen jelzik, hogy megérte. Ahogy azt mindig mondom Zolinak: Ezt az érzést mindenkinek át kéne élnie... Kevesebb az emberiség nélküle...

Ismét kipipáltam egy tételt, és egy extrát is hozzátettem. Újabb élményekkel gazdagodtam, ismét új dolgokat tanultam magamról is. Láttam csodálatos dolgokat, és elégedett lehetek az eredményyel.

Az egész útért, a fantasztikus kalandért, és minőségi társaságért hálás köszönet: Nellinek, Zolinak, és Tündinek! Mindent köszönök! Nagyon örülök, hogy Veletek lehettem ezen a kalandon is!

Folyt köv? :)

Plusz egy ráadás:

Világhírű akciót hajtottunk végre a hétvégén. Bár ezt akkor még mi sem tudtuk, de a kápolna tetején lévő web kamera rögzítette a jelenlétünket. Bár nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy a kamera előre néz, a fogaskerekű felé, és nem oldalra... :)

Íme a kép:

A középső nagy épülettől jobbra, a hósáv szélén látható 3 pici ember alak. Azok MI vagyunk! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.