Mivel dugába dölt az erre a hétvégére terezett Country fesztivál, úgy döntöttem én sem ülök otthon egyedül. Kapva kaptam az alkalmon, és elmentem új barátaimmal sziklát mászni az osztrákokhoz. Vukcica mindeközben Pécsen volt... de erről még semmilyen infóm nincs... csak remélem, hogy nélkülem is jól töltötte az idejét...

Péntek délután fogtam magam, kikapcsoltam a telefonokat, kipakoltam a zsebemből mindent, és elindultam az osztrák alpokba, hogy olyasmit tegyek amit még soha. Menekültem. Ez nem kérdés. Nagyon nehéz volt már itthon ez a sok terhelő szarság...

Menekülésnek indult, de életem egy meghatározó élménye lett belőle. Megismertem egy-két remek embert, akik bebizonyították nekem, hogy semmi nem lehetetlen. Kis akarással, és egy nagy adag segítő szándékkal, pár ezer forintra szűkítették a teljes túra költségét. Mindemellett kaptam sátrat, polifoam-ot, teljes hegymászó felszerelést, sok tanácsot és segítséget. Nagyon háálás vagyok nekik, ezért a sok-sok midnenért! :)KÖSZÖNÖM!

A péntek elment az utazással, és a táborveréssel. Egy gyönyörű patak mellett volt a kemping, hatalmas hegyek között. Főztünk "tábor-vacsit", majd lassan nyugovóra tértünk. Itt még halvány fogalmam se volt róla, hogy mi vár még rám a hétvégén... :)

Éjszaka borzasztó nagy vihar volt. Csak úgy dobálta a sátrat. Jól le volt kötve, de szörnyen hajladozott a széltől. Belülről mindez nagyon nyomasztó, és nyugtalanító volt. Furcsa volt ilyen közel lenni a természethez. Minden nesz és apró zörej épp úgy behallatszott, mint a vihar okozta lárma. Nem nagyon tudtam aludni mondanom se kell... Magányomban igencsak sok időm volt gondolkodni, hogy vajon mi siklott félre mostanában. Sajnos nem minden kérdésben sikerült megállapításra jutnom... Egyedül bizony sok dologhoz még mindig nagyon kevés vagyok... Van amihez két ember kell... :(

Hajnal felé elsőként bújtam ki a sátorból. Úgy döntöttem, hogy a lehető legkevesebb időt fogom egyedül tölteni, és a lehető legkevesebbet fogok gondolkodni. Sajnos jelen esetben semmi haszna. A szükséges döntéseket már meghoztam rég. Csak nehezemre esik némelyiket elfogadni...

Lementem a patakhoz, és kis hezitálás után, térdig gázoltam a jég hideg vízbe. Lefröcsköltem magam, gyors mozsdás és törölközés, aztán tipli vissza a sátorba felöltözni. A hegyek között nem igazán van "nyár"... :) De nagyon jól esett... :)

Mire felöltöztem, már többen felkeltek, így beindult a reggeli ébredezés. Szüttyögött mindenki szép csendben. Emberek mászkáltak törülközővel a hónuk alatt, fogkefével a szájukban. :) Vicces látvány volt. Mint egy ifjúsági KISZ üdülő! :) Sokféle nemzet képviseltette magát. Leginkább szlovákok, lengyelek, csehek, és magyarok voltak.

Komótosan megregeliztünk, és felkészültünk a szombati mászásra. Bár legyen inkább "csúcstámadás", ez jobban hangzik. Erre a napra egy majd 1800 méteres szikla volt tervbe véve. "C-D" nehézségi besorolás, élvezhető túra kombináció.

Nem számítottunk azonban arra a viharos erejű szélre ami egyre inkább bedurvult ahogy jutottunk feljebb és feljebb a hegyen. Amint kiértünk a fák közül, és szembenéztünk  a sziklafallal, már alig bírtunk állni a lábunkon, olyan széllökések voltak. Éreztük az arcunkon az apró kis köpor szemcsék szúrását ahogy viszi őket a szél. Itt nagyon elégedett voltam magammal, hogy nem hagytam a sátorban a napszemüveget. :)

Megtaláltuk a "beszálló pontot" (ez az a pont, ahol a karabínereket először lehet becsatolni, innentől durva a mászás), majd beöltöztünk. Felvettük a beülőket, ellenőriztük a szíjakat, és kötéseket, felvettük a sisakot, és nekilendültünk...

Változó nehézségű falak követték egymást. Néhol könnyebben, néhol csak nagy erőfeszítések árán jutottunk tovább. A látvány lenyűgöző volt... Soha nem álltam még egy felhő kellős közepén... :) Egy sziklafal oldalában, alattad a mélység, és körülötted a felhő párája. Szó szerint pára. Érezni a bőrön a nedvességet, a kis páracseppeket. De nem volt megállás... Haladtunk egyre feljebb...

Kiérve a fensíkra, lélegzet elállító látvány fogadott. A hegy csúcsát körbevették a felhők, és a hegy tetején, a síkságon, buja zöld növényzet volt mindenütt... Készítettem "itt járt" fotót, majd a menedékházba mentünk, egy kis pihenőre.

A teljes mászást nem itéltem túlságosan nehéznek. Összességébe véve egy kellemesen kimerítő túra volt, helyenként komoly kihívásokkal. Lefelé jövet a hegyről sajnos meg kellett tapasztalnom, hogy bizony lefelé 100x rosszabb jönni, mint felfelé mászni... Mire leértem, már minden lábujjam tiltakozott, és éreztem a térdemet is... de túléltem... :)

Este ismét összeültünk a jól megérdemelt vacsorára, és beszélgetésre. Mire végeztünk, ismét megérkezett a vihar. HA lehet még durvább, mint előző éjjel... Így ismét nem sokat aludtam... Reggelre sajnos a szemem mögött is zsibbasztó fájdalmat éreztem. Azt hiszem, hogy az előző napi erős hideg szél kicsit betett az arcomnak. Igyekeztem nem foglalkozni vele. Másodszor is megmártóztam a jég hideg vízben, majd a tegnapi sorrend folytatódott, annyi különbséggel, hogy a tábort elbontottuk, hogy túra után már egyből indulhassunk haza.

Vasárnapi uticélunk picit messzebb volt, így egy kis autókázással kezdük a napot. Odaérve még mindig nem sejtettem, hogy mi vár rám... :(

Innentől bizony bedurvult a helyzet. Egy 880 méteres függőleges, helyenként tükös sima sziklafal alatt álltam, és hüledeztem csendesen. Életemben most mászok másodszor... ez talán picit sok lesz... HA szólt voltna bárki, hogy ez egy "E" osztályú, azaz NAGYON NEHÉZ besorolású fal, akkor nem biztos hogy nekivágok. ("A" a könnyű, "E" a legnehezebb")

De nem szólt senki... Így elindultam. Haladtam szépen felfelé, helyenként kicsit hezitálva, hogy "innen vajon hogy megyek tovább"??? A táv felénél úgy döntöttem beállok egy repedésbe, és pihenek kicsit. Már nagyon magasan voltam, de még mindig nem sejtettem mi jön még... Kis pihenő után megint nekilendültem. Majd a lehető legrosszabb helyen, egy függőleges sima szakasz közepén, egyszerűen elfogyott az errőm. Épp annyi maradt, hogy a beülő karabínert is becsatoljam, és elengedjem a drótkötelet... MEgálltam... :( Se le, se fel...

Minden izmom fájt, égett a kezemen a bőr, és az ujjaimat már nem tudtam kinyújtani a görcstől. Helyenként már nem volt bőr a kezemen, és fájt a térdem, mert még lejebb jól odavertem egy sarokhoz. NEm tudtam tovább menni. Éreztem, hogy fulladok, és nem kapok levegőt. Már 10 perce ott lógtam, és még mindig ziháltam. Rájöttem, hogy bizony leesett a vércukrom... A legjobbkor... Bár ez nem csoda, mert nem nagyon ettem reggel. (nem számítottam ilyen kihívásra)

NEm volt nálam se keksz, se csoki. Semmi. A hátitáskában csak innivaló volt. Ittam egy keveset, és igyekeztem lenyugtatni magam akarattal. Lassítani a légzést, és a szívverést. Nincs mese. Valahogy ki kell másznom ebből a helyzetből is. 

Itt elérkezett az a pont ami miatt elmentem erre a hétvégére. Amit titkon reméletm. Hogy lesz egy szitu, egy helyzet, egy állapot, ami miatt feladni kényszerülök. Ami tényleg kétségbe eséssel tölt el. Márpedig több száz méter magasan, és sziklafalon lógva, émelygő rosszullét, és izomfájdalom mellett... ez bizony igencsak OLYAN szituáció volt. 

De semmi erőm nem marad. Nem tudtam megfogni a tötelet se... Ilyen terhelés mellett, ha nincs ehhez hozzá szokva az ember, akkor bizony a végtagog megadják magukat. Begörcsölnek, égnek, és nem működnek...

Egy picit magamba szálltam. Eddig minden ilyen helyzeten csak egy dolog segített át. A DAC. A makacsság. Az életen át tartó ellenállás. Mert NINCS olyan, hogy én feladjam... nincs az az isten, hogy itt maradjak, és széégyen szemre kötélen kelljen leengedni... NA NEEEEEEM! AZT NEM!

"AKKOR IS TOVÁBB MÉSZ, MEGESZED AMIT FŐZTÉL, ÉS HA BELEDÖGLESZ IS FELJUTSZ A CSÚCSRA!!!!!

NINCS KECMEC, NINCS KIFOGÁS!

KIT ÉRDEKEL, HOGY MI MINDENED FÁJ??? ITT SENKI NINCS AKIT EZ MEGHATNA!

CSAK TE VAGY!!! és a szikla..."

Hát rendben... gyere a bácsihoz... nem fog fájni... :)

Addig variáltam a kezemmel, és a kötéllel, míg találtam egy olyan fogást ami nem terhelte az ujjaimat. CSAK TENYÉRREL húztam tovább magam. Ujjak nélkül... Fogcsikorgatva, centiről centire küzdöttem magam feljebb és feljebb. Míg végül felértem egy pihenő részre, ahol egy szelet csoki várt. (egy magyar srác hagyta ott nekem, aki a pihenésem alatt elment mellettem... mászás után a parkolóban megköszöntem neki...)

Csak ültem a fenyő alatt, az utolsó nehéz szakasz előtt, ettem a csokit, néztem a kilátást, és éreztem, hogy percről percre visszatér belém az akarat, és az erő. MEgértettem, hogy 5 perccel ezelőtt, leküzdöttem magamban valamit, amit addig még soha. Ismét ledöntöttem egy korlátomat... Megittam a maradék innivalót, felálltam, és újra elindultam, hiszen várt rám még egy szakasz... MERT NEM FOGOM FELADNI SOHA!

NEm számít, hogy hányan előztek meg. Nem számít, hogy mennyi idő alatt értem fel. NEm számít, hogy mennyire fájt... CSak egy dolog számít: NEM adtam fel...

Megtaláltam az utolsó beszállót. Olyan magasan volt, hogy képtelen voltam elérni. 4 méter magasan egy sima függőleges valon. Egy másik mászó mellénk ért, és angolul kommunkáltunk arról, hogy van-e ötlete arra, hogy lehetne elérni az első pontot. Egy másik utat választva, oldalról sikerült elérnie. Próbáltam utánozni, de egyszerűen lecsúsztam a falról... már nem volt erő az ujjaimba, hogy kapaszkodjak a pici repedésekbe... BEvártuk egy társunkat, és bakot tartva egymásnak, sikerült elérnünk, az első pontot.

Feri (aki már bekötötte magát), a karabínert leengedve húzott fel engem, és pedig az utánam jövőt. Igazi csapatmunka volt. De két ponttal feljebb megint nem értünk el egy pontot, így le kellett jönnünk.

5 méterre volt a cél... és le kellett jönnünk... Innen már egy kerülő út felvitt a fensíkra, így a feladat teljesítve lett, de sajnáltam, hogy ott, nem tudunk tovább menni. A fensíkon a túravezetőnk elmondta, hogy rossz helyen jöttünk. Az utolsó szakasz ugyanis ketté ágazik. Az a szakasz amin mi jöttünk, a PROFIKNAK van kiépítve. És én hajszál híján feljöttem rajta!!! Így azért egy picit másképp értékelődik már a "kudarc" is... nem? :)

A fensíkon egy kilátó volt építve, ami kinyúlik a szakadék fölé. Mérhetetlen öröm, és elégedettség lett úrrá rajtam. LEnéztem, és egyszerűen nem hittem el, hogy ezt én megmásztam!!! Hogy nem adtam fel. Hogy minden fájdalommal dacolva tovább mentem... 

HA eddig hittem, hogy a dac segít, ezután már felveszem mint vallás. ez lesz a DAC egyháza!!! :)

A nálam ügyesebb, engem megelőző mászók is valódi szimpátiával gratuláltak, és veregették meg a vállam. Mégha nem is értettem amit mondtak, láttam rajtuk, hogy nem tréfálnak. KÉsőbb megértettem... A kilátóról lehet látni a teljes szakaszt ahol kellett volna jönni, és ahol MI jöttünk... ergo láthatták ahogy küzdök... :)

Nagyon elégedett voltam... Olyasmit teljesítettem, amit soha nem hittem volna...

Az autóval közben feljöttek a többiek, így nem kellett a kényelmetlen lefelé menetelt megtenni gyalog... Nem hogy hazáig, de eddig a pillanatig se sikerült még feldolgoznom ezt a sikert. Ezt a ledöntött falat... Pár nap még kell hozzá szerintem... :)

Ennek a hétvégének folytatása lesz. Ez már most biztos... :)

HA nem is "E" osztályú falakon, de "C" osztályon mindenkinek javaslom a hasonló élmények átélését. Senki nem fogja megérteni miről írtam, amíg nem élte át Ő IS...

Hálával tartozom ezért az életre szóló élményért nekik:

- Kósa Zoli, és párja Nelli, akik meghívtak, és támogattak!

- Feri, aki nem hagyott magamra a legnagyobb bajban sem!

- Valamint az a magyar srác, aki egy csokival támogatta az előre jutásomat!

Következő hétvégén Gárdonyba (BSTH találkozó), és talán Anyámhoz is vezet az utam. Ez még tervezés alatt áll...